jogos

Gyakran láthatunk figyelmeztető táblát: a mozgólépcső, a bandzsidzsamping stb. "csak saját felelősségre vehető igénybe". Kórházakban legalábbis néhány éve divat volt aláíratni olyan nyilatkozatot, amelyben az úri kedve alapján műtétre befekvő egyed vállalta, hogy minden kártérítési igényéről lemond, amely valamilyen ellátási hibából fakadhat, pl. hogy a lépe helyett véletlenül az agyát veszik ki, vagy benne hagynak egy franciakulcsot.

Ezek a kezdeményezések a gonosz kártérítési kezdeményezések megelőzésére szolgálnak, nehogy eszébe jusson magának a megnyomorítottnak vagy a fejjel a betonba fúródott kliens rokonainak a jó szándékú szolgáltatótól kompenzációt követelni.

Pedig joga van. Ráadásul akkor is, ha kiírják, aláíratják, hogy nincs. Jól is néznénk ki, ha aláíratnák az edzésen a gyerekek szüleivel, hogy a szervező nem felel, ha Lacibá akkora pofont kever le a szépreményű Pistikének, hogy odaragad a bordásfalhoz.

Szóval azt mondja a jog, hogy semmis az a szerződési kitétel, amely eleve kizárja az életben, testi épségben, egészségben okozott károsodásért viselt felelősséget. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenképpen a vállalkozó felel a fej és a beton egymásra találásáért, például ha a gumikötelet rángatózás közben elmetéli a repülőember, akkor vessen magára, de ha rosszul ítélte meg az üzemeltető a guminyúlási karakterisztikát, és hamarabb ott van a talaj, mint kéne, akkor hiába írta alá az áldozat, hogy ő nem fog reklamálni, bármi is történik: mégis megteheti.

Sokmindenre lehet szerződést kötni, a jognak viszont feladata az, hogy valamelyest garantálja a felek lehetőségeinek egyensúlyát, ne engedje, hogy valamely fél - rosszabb pozíciójából adódóan - túlzottan kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön.

Aki tehát mások kiszolgáltatottságát, tudatlanságát kihasználva a kártérítési fenyegetettség nélkül szeretné saját birodalmát építgetni, jobb, ha körülnéz, mielőtt leköti minden vagyonát: előfordulhat, hogy mégsem akar mindenki saját felelősségére belehalni más trehányságába; a jog pedig a kárvallott oldalán áll.

2009. májusától változnak az egy éve nagy svunggal, sikeresen bevezetett közlekedési bírságolás szabályai. A sajtóban először azt hallhattuk az illetékestől, hogy "arányosabb" lesz a bírságösszegek meghatározása. Sok jelző illik az új rendszerre, de az arányosság fokozódása éppen nem.

Eddig a sebességhatár százalékában, sávosan volt meghatározva a bírság (pl. 50 km/h-ig 30%-os túllépéstől volt érvényben a legkisebb, 30 ezer Ft mértékű bírság, 150% felett pedig már 300 000 Ft volt a fizetendő összeg), most pedig - szintén sebességhatár szerinti sávokban - a túllépés km/órában meghatározott mértéke lesz irányadó. Ez a változás bizonyos gyorshajtási mértékeknél szigorítást, más esetekben enyhítést jelent. Utóbbi a jellemző: az 50 km/h alatti sebességhatároknál, 51 -75 km/h esetén, valamint a 100 km/h feletti korlátozásoknál nagyobb lesz a tűréshatár, 50 km/h esetén a bírságolási határ változatlan, 76 és 100 km/h között kicsit kevesebb lesz a megengedett túllépés az eddiginél. 

Nincs tehát egyértelmű enyhítés, a szabályozás technikája módosul. Az eddigi 3 lépcsős, az egyes lépcsőkön belül százalékos arányokkal meghatározott rendszer helyett a 3 lépcső fix túllépési határokat tartalmaz. Az eddigi "lépcsőzetesen arányos" rendszer helyébe tiszta lépcsőzetesség lép.

Mi ennek az egésznek az értelme? Nyilvánvaló, hogy nagyon alacsony sebességhatárok (pl. 20 km/h) esetén már abszolút értékben nagyon, akár irreálisan csekély túllépés is szankcionálható a százalékos rendszerben - az említett példánál maradva 26 km/h a határ. Ehelyett 100 km/h-ig most fix 15 km/h lesz a túllépés szankcionálásának határa, azaz 20 km/h esetén 35 km/h. Persze szintén abszurd, ha az arányosság oldaláról vizsgáljuk ezt, hiszen pl. megengedett 5 km/h helyett egészen 20 km/h-ig (azaz négyszeres túllépésig) gyorsíthatunk, hogy elérjük a bírságolási határt, de valamilyen szisztémát csak kell választani, és nyilván a korábbival kapcsolatos kritikák vagy méltányossági aggályok késztették a jogalkotót a változtatásra, ezzel nincs semmi gond, kinek így tetszik, kinek úgy.

Joggal vetődik fel viszont egy másik kérdés (nem a változtatás kapcsán), hogy miért nem szankcionáljuk akár a kismértékű túllépést, vagyis minek a korlátozás, ha nem kell betartani, pontosabban ha csak azt büntetjük, aki nagyon nem tartja be. Ennek lehetnek gyakorlati okai (mérési hibák; aki nagyon túllépi, majdcsak nem arcoskodik), de alapvetően mégis kérdés marad. Lényegében az új rendszerben a közigazgatási bírságot tekinve nem 50, 90, 110, 130, hanem 65, 105, 130, 150 lesznek az irányadó magyarországi sebességhatárok km/órában. Akkor meg minek ez a túlmozgásos szabályalkotási körítés hozzá?

A leglényeg viszont a sajtóban eleinte elsikkadt: vége a bírság elengedésének, értsd: a mutyizásnak,  továbbá a jövőben egyetlen rendőrkapitányság intézi országos hatáskörrel az ügyeket, mindez nyilván átláthatóbbá teszi a rendszert.

Hogy ez az egész a költségvetést hogyan érinti, azt a gyakorlat változása alapján lehet majd megítélni, hiszen az egyes sávokban enyhébbé váló feltételeknél sokkal nagyobb a sebességmérés intenzitásának, a bírságok következetes beszedésének a szerepe; ez utóbbi szempontjából bíztató a hatásköri változás. 

Hasonló következetességgel kellene fellépni más szabályok megszegőivel szemben is, így indulhatunk meg az urambátyám-világból a modern Európa felé.   

Válogatott labdarúgó súlyos sérülése: Jimmy Briand csapattársával ütközött a francia nemzeti csapat edzésén, legalább fél évet ki kell hagynia. Egy a nem ritka, sportolók súlyos, akár pályafutásuk végét jelentő sérüléseiről szóló tudósítások közül. 

Ha valaki pofozkodik, benne van a pakliban, hogy kap is, nem kizárólag ad. Érezzük, hogy ezért furcsa lenne a pofozó felet börtönbe juttatni, ha mindez a sport nemes keretei között történik, és leszámolás helyett ökölvívásnak nevezzük. Így van ez akkor is, ha magunk olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy egyetlen ütést sem viszünk be, csak kapunk, azaz nincs szó viszonosságról. A helyzet szimmetriáját a szabályok kölcsönös elfogadása és tiszteletben tartása garantálja, a sikeresség már más kérdés: mindegyik fél ismeri és magára nézve kötelezőnek elismeri a szabályokat, aztán szálljon a labda, a pofon. Okos jogászok úgy fogalmazzák meg ezt, hogy a sértett beleegyezésének esetéről van szó, ilyenkor nem sérül a társadalmi érdek, a felek megegyezése kizárja a jogellenességet, hiszen pont az a tevékenység lényege, ami más esetben bűncselekménynek minősülne. Csakúgy, mint a hasfelmetszés esetében: ha Jack csinálja, tilos, ha a sebészorvos vakbélműtét céljából, szabad. Mindez jogszabályból konkrétan nem derül ki.

A Büntető Törvénykönyvhöz fűzött magyarázat szerint (elképesztő módon) nemcsak a törvényben meghatározott okok zárhatják ki a jogellenességet, hanem "a jogelmélet által kimunkált okok"!!! Szeretném megkérdezni, hogy "a jogelméletet", amelyik kimunkálta ezeket az okokat, ki hatalmazta fel erre? Hogyan jegecesíthetők ki jogelméleti okok azzal az igénnyel, hogy a bíróságok figyelembe vehessék azokat? Valamely jogtudományi kar dékánjának bólintása, esetleg bármely egyetemi jegyzetbe való beillesztés elegendő ehhez?

Visszatérve az eredeti kérdéshez, nyilvánvalóan más a helyzet, ha valaki nem tartja be a szabályokat. Sérti a társadalmi érdeket, ha a helyi tizenegy úgy kíván elégtételt venni egy meg nem adott tizenegyesért, hogy az ellenfél középhátvédjét a mez alól hirtelen előrántott kisbaltákkal szétdarabolja a csatársor. Ilyen valószínűleg ritkán fordul elő, sokkal gyakoribbak a köztes élethelyzetek. Maradjunk a labdarúgásnál, ahhoz mindenki ért. Az ellenfél bokájának szabadrúgással szankcionált megrúgása automatikusan testi sértést valósít meg, vagy ez is része "a sértett beleegyezésének"? Ha én elfogadom a labdarúgás szabályait, vállalom annak rendes kockázatait (összefejelés, szerencsétlen esés miatti kulcscsonttörés, szabályos becsúszásból eredő bokaficam stb.), az még nem jelenti azt, hogy focistamezbe bújtatott antiszociális barmok azt csinálhatnak velem, amit akarnak, és ezért nem vonhatók felelősségre. A szakirodalom szerint ez nem is várható el, és a bíróságok figyelembe veszik mind a gondatlanság, mind a szándékosság lehetőségét a sporttevékenység során felmerülő testi sértések esetében, persze nyilvánvalóan magasabb a mérce, mint amikor a játékvezető ítél szándékosnak egy szabálytalanságot. Ezzel együtt vélhetően nagyon ritka a sportpályákon elkövetett, akár különösen kegyetlen, aljas durvaságokért való büntetőjogi felelősségre vonás.  

A mindent szabályozni akaró jogrendszerekben, mint amilyen a miénk is, érdemes tényleg mindent szabályozni, különben ami kimarad, azt annyiféleképpen értékeljük, ahányan vagyunk. Több bűncselekmény megállapításánál (magzatelhajtás, lopás stb.) a sértett, illetve érintett beleegyezésének hiánya eleve szükséges vagy minősítő körülmény. Ha "a jogelmélet" úgy gondolja, hogy a testi sértések esetén is értékelni kellene mindezt, akkor azt bele kell írni a törvénybe.

Annyi legalább biztos, hogy sporttevékenység keretében a testi épség kockáztatása nem ad biankó felhatalmazást a bűnözésre a kaszaboló sporttársnak.

Sok álláshirdetés ír elő "legalább 1-2 év" szakmai gyakorlatot. Felvetődik a kérdés, hogy akkor elég az 1 év (de akkor minek a kettőt is odaírni, lehetne akár "1-30" is), vagy kell a 2 (de akkor az 1 felesleges), vagy ne adj isten szoknyarövidség, illetve - hogy a nemek között korrekten osztogassak - izompóló-feszesség alapján dől el, hogy kinek 1, kinek 2 a minimális követelmény.

A jogalkotó sem veti meg az efféle rugalmasságot: kormány-, illetve miniszteri szintű rendeletekből megtudhatjuk, hogy egy nyolcadikos diáktól legalább 3-4 elemből álló talajtorna-gyakorlat elvégzése az elvárt szint, az érettségin pedig "desszertekre legalább 6-8 példa említése" az a léc, amelyet a francia célnyelvi civilizációból próbálkozónak át kell vinnie.

A felső határ is rugalmas: a legfelsőbb jogalkotási szintig  eljutott a logikahiányos gondolkodás e válfaja a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról szóló törvénnyel, amely „legfeljebb 8-10 soros” tartalmi összefoglalót ír elő projektek kapcsán.

Mindez összecseng az eufemisztikusan  leleményesnek, valójában a jogbiztonságot sértőnek, protekcionistának mondható jogalkalmazási kultúrával, amely alapján "úgyis el lehet dönteni, hogy most 8 vagy 10 sor a megfelelő". Ez persze igaz lehet, de akkor azt kell leírni, nem pedig félreértelmezhető és a kettős mérce melegágyát tálcán kínáló, logikailag kezelhetetlen fordulatot alkalmazni.                      

Remélem, legalább 1-2 érintett elgondolkodik ezen... 

Gazdasági válság idején abszurd ötletnek tűnhet, az egyik dunántúli község mégis megvalósította.

Az önkormányzati rendelet szerint

"11.§     Az adó évi mértéke 600 Ft/m2.

Vagyis az "általános", 600 Ft/m2 mérték senkire nem vonatkozik, mivel egyesek ebből 400, a többiek pedig 300 Ft-ot vonhatnak le. 

A probléma láthatóan nem gazdasági természetű, hanem körülményes megfogalmazásról, látszatkedvezményről van szó, csakúgy, mint akkor, amikor egy árucikk soha nem volt drágább, mégis egy magasabb ár át van húzva az árcédulán, azt a látszatot keltve, mintha most megfoghatnánk az isten lábát a vásárlással. Persze a rendelet esetében inkább jóindulatú körülményeskedés valószínű, nem reklámcélzat.

Azt sem tudom megállni szó nélkül, hogy a jogszabály szövegéből nem derül ki az a - személyes tapasztalatom alapján a jogalkalmazás során a jogalkotó által is érvényesített - világos szándék, hogy nem összesen 400, illetve 300 Ft vonható le az építmény adójából, hanem négyzetméterenként 400, illetve 300 Ft.

A szóban forgó rendelet igazi hungarikum: a kivételezés országában sikerült olyan szabályt alkotni, amely senkire nem vonatkozik, mindenki kivételt élvez!

Az iskolai elégtelenek jelentős része nem az ötös skálán a második szintet el nem érő, gyenge feleletek vagy dolgozatok eredménye, hanem a diák hanyagsága miatt, mintegy jobb belátásra térítése érdekében alkalmazott eszköz. Jellemző indoka a házi feladat elkészítésének elmulasztása, illetve a felszerelés hiánya. Ez a gyakorlat többnyire jogsértő.

A közoktatási törvény szerint az érdemjegy a tanuló teljesítményének, előmenetelének értékelésére szolgál, nem lehet fegyelmezési eszköz.

Az oktatási jogok biztosának álláspontja szerint a felszerelés hiánya akkor eredményezhet szaktárgyi elégtelen érdemjegyet, ha amiatt nem tudja a diák teljesíteni az egyébként osztályozott feladatát, azaz ha például tojást festenek a gyerekek rajzórán, de Pistike nem hoz tojást, akkor az ő tojásfestés-érdemjegye elégtelen lesz (persze a jóhiszeműség azt diktálja, hogy a tanár próbáljon meg Pistikének tojást biztosítani - például a minden osztályban meglévő túlpörgő diákok tojáskészletéből, elkerülve ezzel az egyest). Ha viszont Dzsenifer otthon felejti a történelemkönyvét, azért nem kaphat elégtelen érdemjegyet történelemből, mert ez a tanár szerint súlyos kihágás.

A házi feladat esetében az oktatási jogok biztosa a tanári autonómiára hivatkozva jelentősen szabadnak tekinti a pedagógus általi értékelés lehetőségét, az iskolának szabályzatban kell a szempontokat megfogalmazni. Ugyanakkor itt is az a helyzet, hogy akkor lehet a házi feladat el nem készítéséért egyest adni a diáknak, ha a házi feladatot egyébként osztályozza a tanár, nem puszta szankcióként. Jogszerűen tehát a házi feladatra nem kizárólag elégtelen érdemjegyet lehet kapni (ha hiányzik), hanem a házi feladatokat az ötös skálán kell értékelni, és így természetesen egyest ér az el nem készített házi feladat, csakúgy, mint az otthon felejtett tojás.

A modern oktatási elvekkel nyilván nem azonosul mindenki, mégis, ha belegondolunk, hogy az a diák, amelyik egy ötös és egy négyes dolgozat mellett egy jogtalanul rárótt egyest szerez házi feladat hiánya miatt, hármas osztályzatot kaphat (átlag: 3 egész 1/3 - amennyiben az érdemjegyek azonos súllyal számítanak az osztályzatba), míg aki egy hármas és egy négyes dolgozatot írt, a 3,5-es átlagára tekintettel négyes osztályzatot is kaphat a bizonyítványban, talán belátjuk, hogy miért is tiltja a közoktatási törvény a diákok tanulmányi teljesítménnyel köszönő viszonyban sem lévő szempontok alapján történő földbe döngölését. Persze szerintem is jó, ha a diák elkészíti a házi feladatot és magával viszi a kifestendő tojást, de jogszerűtlen eszközök nem alkalmazhatók ennek elérésére.

Jobb, ha ezt a tanárok figyelembe veszik, mielőtt sok diák elolvassa ezt a bejegyzést...

A jog ismeretének hiánya nem mentesít a megsértéséből adódó következmények alól - hangzik az egyik ismert jogalkalmazási alapelv. De vajon tényleg elvárható-e az emberektől, hogy ismerjék azt a sokezer, gyakran terjedelmes jogszabályt, amelyek közül akár több száz mindennapi életük során tényleges befolyással van munkájukra, családi viszonyaikra, szerződéseikre stb.? Véleményem szerint nem, de ha már jobb alapelvet nem tudunk kitalálni, nem kellene még jobban megnehezíteni az egyszerű jogalkalmazó dolgát például olyasmivel, amiről ez a bejegyzés szól.

Számos jogszabály úgy fogalmaz, hogy valamit, amiről az adott jogszabály csak érintőlegesen tesz említést, "külön törvényben", "külön jogszabályban" stb. találhatunk meg részletesen. A legfrissebb példa a 2008. évi CVIII. törvény, amelyben "külön törvény alapján biztosított működési keret" szerepel, de a "külön jogszabály"-ra való hivatkozások száma ezres nagyságrendű a törvényekben és a kormány-, illetve miniszteri rendeletekben.

A probléma az, hogy az ilyen utalásból nem lehet megtudni, hogy melyik az a külön jogszabály, ahol bővebben megtalálhatjuk a számunkra fontos információt, hacsak nem ismerjük betéve az egész szabályrendszert. Persze ha szerencsénk van, akkor az általunk használt elektronikus jogszabálytár valamilyen linkkel odavezet minket a megfelelő "külön jogszabályhoz", vagy kulcsszó alapján előbb-utóbb megtaláljuk, de mindez igen esetleges, illetve laikusok számára nehézkes lehet. A jogtalálás nehezítettsége pedig a jogbiztonság ellen hat. Az sem volna jó megoldás, ha a "külön jogszabály", esetleg az érintett paragrafus, illetve bekezdés számát tartalmazná az utalás, mivel akkor minden módosításnál ezt az utalást is módosítani kellene (nyilván ezt is meg kívánja spórolni a "külön jogszabály" formula). Esetenként megoldást jelenthet sommásan utalni a "külön jogszabályra": "az adózás rendjéről szóló törvényben foglalt feltételek szerint", "a szabálysértési eljárás rendjének megfelelően" - és akkor a hivatkozott szabály módosítása, illetve a tárgykör más számozású jogszabállyal történő újraszabályozása nem feltétlenül borítja a hivatkozást, ugyanakkor könnyen megtalálható a hivatkozott rendelkezés a jogszabály akár egyszerűsített címe, illetve tárgyköre alapján.

Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgunk, ha a jogalkotói gondolkodás jellemzően egydimenziós keretéből kilépnénk, , és eleve (megalkotásukkor) metaadatokkal volnának ellátva a jogszabályok, amelyek e konkrét mögöttes kapcsolatok kezelését természetessé tennék, ráadásul egy ilyen, informatikai alapú rendszer biztosítaná azt is, hogy ha az utaló vagy a hivatkozott jogszabály megváltozik, akkor "felvillan a lámpa", és a jogalkotónak át kell tekintenie az  utalást annak érdekében, nehogy megszűnt vagy inadekvát rendelkezésre hivatkozzon valamely szabály, vagy gyakorlati értelmét veszítse a külön jogszabályként hivatkozott joganyag.

Persze a jogalkotót a legritkább esetben zavarja a jogtalálás problémája, hiszen a jogot ismerni kell, és kész...

A kormányfőváltás okán aktuális az abszolút többség jogi megfogalmazásának felelevenítése, és egy nagyon elterjedt, a való életben problémát ritkán okozó, esetenként mégis jelentőséget nyerő félremagyarázás helyretétele. 

Az abszolút többség valójában (így Alkotmányunk szerint is) azt jelenti, hogy az érintett sokaság jelen lévő vagy valamennyi tagjának több mint feléről van szó, általában leadott szavazatok aránya kapcsán használja a jog (pl: "a jelen lévő képviselők több mint felének szavazatával"). Nem összetévesztendő a relatív többséggel, amely csak annyit kíván, hogy több változat közül a legnagyobb támogatást kapja valami (vagy sokkal inkább valaki - ld. a polgármesterek választását), a relatív többség lényege tehát az, hogy nincs fix arány, amit túl kell szárnyalni. A szavazati arányok abszolút többséghez képest szigorúbb előírása is előfordul, például a "kétharmados" törvények vagy az Országgyűlés bizonyos személyi döntései, sőt esetenként kétharmadnál is nagyobb arányt kívánó országgyűlési vagy akár céges döntések körében. A szigorúbb szavazati aránnyal meghozható döntésektől való megkülönböztetés érdekében az abszolút többséget egyszerű többségnek is szokták nevezni, és akkor abba ne is menjünk bele részletesebben, hogy mindegyik bemutatott modellnél fontos, hogy az összes választó, illetve szavazó vagy a jelen lévők, illetve valójában szavazók bizonyos arányáról van-e szó.

A fentiek helytelenül torzító leegyszerűsítéseként a népnyelvben az abszolút többség az "50% plusz egy fő" megfogalmazással használatos. Miért nem jó ez a leképezés? Hiszen a 386 tagú Országgyűlés fele ugye 193 fő, az összes képviselő több mint fele valójában 50% plusz egy fő, azaz 194 fő. Igen ám, de ha páratlan számú szavazóról van szó, akkor már nem egyezik az eredmény. Vegyünk egy egyszerű példát: 19 fő van jelen a képviselőtestület ülésén, az ő abszolút többségükkel hozható meg egy határozat. Az 50% 9,5 fő - ha ehhez egyet hozzáadunk, az 10,5 fő (ha ez az előírás, akkor legalább 11 szavazat teljesítheti a szükséges arányt), így 10 fő nem elég a határozat meghozatalához, bár a 10 nyilvánvalóan több mint a 19 fele. Helyesen tehát a "több mint fele" formula alkalmazandó, ez fejezi ki a többségi akarat igényét a szóban forgó döntéseknél, nem tesz szükségessé páratlan számok esetén törtszámokkal való bűvészkedést, és nem okoz ebből fakadóan jogbizonytalanságot (sejthetően a fenti rossz, 50% + 1 fős példa nem minden gyakorlati jogalkalmazó számára egyértelmű abban a tekintetben, hogy 10 vagy 11 szavazat szükséges az alkalmazott helytelen előírás mellett).

Ha valaki egy legyintéssel elintézi és kreált problémának érzi a kérdést, jelzem, hogy egy általánosan használt keresőprogram több száz találatot ad ki csak olyan írásokra, ahol a "több mint fele" és az "50% plusz egy fő" egymás szinonimájaként szerepel. Egy országgyűlési képviselőválasztáson valóban ritkán okozhat problémát a félrevezető fogalomhasználat, de tekintettel a kiélezett helyzetekre és a kisebb létszámú testületekre, ahol gyakran egy szavazat is számít, a félreértések elkerülése végett érdemes konzekvensen a "több mint fele" formulát használni.

Elsősorban a filmek besorolásánál, zöld karika mellett látható minősítés a "korhatárra tekintet nélkül megtekinthető" (a mozgóképről szóló tv. alapján), de pl. a gyermekvédelmi törvény is használja ("korhatárra való tekintet nélkül") más tárgykörben ezt az értelmetlen szóösszetételt.

Ön belegondolt már, hogy mit jelent az, hogy egy film korhatárra tekintet nélkül megtekinthető? Ahogyan az okos jogászok mondanák, "nyelvtani-logikai elemzés" alapján azt, hogy ha korhatárral látják is el az adott alkotást, azt figyelmen kívül lehet hagyni, mivel a megfogalmazás szerint a korhatárra nem kell tekintettel lenni - aminek nyilvánvalóan semmi értelme, mivel akkor meg minek a korhatár.

Fontoskodó, jogászkodó megfogalmazással van dolgunk, amit helyesen, az egyértelmű jogalkotói szándéknak megfelelően "korra való tekintet nélkül megtekinthető", "minden korosztály által megtekinthető", "korhatár nélküli" vagy valami hasonló megfogalmazással kellene felváltani.

De amíg "a jogalkotó" rá nem jön, addig ez a hülye mondat sokmillió példányban replikálódik többek között a dvd-borítókon - hiszen a jogszabály kötelezővé teszi a használatát, vagyis törvényt sért, aki nem az értelmetlen megfogalmazást használja. 

Zsolti eddig csak belülről rohasztotta a rendszert, vagyis része volt a jogalkotás - jogalkalmazás gépezetének, de úgy látja, hogy a blogolás (vagy blogozás) további lehetőséget jelent a jogrend működését illető kritikus hangok felerősítésére, ezért a jövőben itt is aktívkodik.